Megművelt birtokunk

Általánosságban a Psychohistory elvéről

A gyermekekkel bánás sajátosságai és fejlődése

Szexualitás e témakörben

Alig több mint egy éve halt meg Lloyd DeMause, aki megalkotta a pszichohistória elvét. Erre a teóriára felfűzve mutatom be, hogy az anya-gyermek kapcsolat miként fejlődött a történelemben, illetve a történelem miként fejlődött az anya-gyermek kapcsolatban.

DeMause (1931-2020) a Columbia Egyetemen politika tudományt, később pedig pszichoanalízist tanult. A történelmi események kollektív pszichés hátterét kutatta. A gyermekkorra, illetve a gyermekkori abúzusra fókuszált. De Mause szerint a történelmi változások központi hajtóereje nem a technológia vagy az ökonómia, hanem a személyiség és a karakter pszichogén változásai, aminek az alapja az anya-gyermek kapcsolat. Bizonyos értelemben a történelem olyan, mint a pszichoterápia, ami gyógyító, korrigáló hatással bírhat a gyermekkori szorongások újra és újra élésében, az anya-gyermek, de elsősorban az anya-lány kapcsolatban. Ha a szülő a társadalomtól akár csak egy nagyon kevés támogatást is kap, a személyiség új irányba fejlődhet.

Augustinus már az első században azt mondta: „Adjatok nekem más anyákat és én egy más világot adok nektek.” Vajon miért akart más anyákat? Választ fogunk kapni rá. Szent Ágoston püspök gondolatát sokan hasonlóképpen újra fogalmazták. Pam Leo pszichológus, szociológus, dúla az 1970-es években ugyanerre utalt amikor azt mondta: „Ahogy a gyermekeinkkel bánunk, úgy fognak ők is bánni a világgal.” S valóban, legkésőbb 100-120 év múlva egyetlen ember sem lesz a földön azok közül, akik most itt vagyunk.

Hogy milyen lesz akkor a világ attól függ, hogy mit adunk át az utódoknak. Jóval konkrétabb kijelentést idéznék James Prescottól, aki a pszichológiai fejlődéstanban az erőszak eredetét kutatta és megjelölte az alapfeltételeket, amik létrehozzák a szeretet képességét peri- és posztnatális fejlődés során. „Agresszív, pszichopata, drogos, erőszakoló nincs azok között, akiket az anyjuk 2 évig szoptatott.” És valóban, az abúzust okozók között egy sincs, aki ne szenvedett volna el abúzust gyermekként. Hogy az elvet, amelynek mentén haladunk megértsük, egyetlen ábrán teszem szemléletessé a folyamatot.

DeMouse legjelentősebb könyve a The History of Childhood, amelynek borús rezüméje szerint „A gyermekkor története egy rémálom, amiből mostanában kezdünk felébredni. Minél jobban visszafele haladunk a történelmi korokban, annál több jelét találjuk a gyerekek elhanyagolásának és annál nagyobb a valószínűsége, hogy a gyerekeket megölték, kitették, kínozták, és szexuálisan bántalmazták.”

Egyúttal azt is tudatosítanunk kell, hogy azon fejlődési stádiumok, amelyek most bemutatásra kerülnek, mindegyike korunkban is jelen van, csak más arányban, mint korábbi generációk során. A történelmi fejlődés nagyon relatív. Egyetlen generáció alatt is igen jelentős változásoknak lehetünk tanúi, de egyúttal archaikus minták is fennmaradnak, és munkálnak az újak mellett. A keresztény időszámítás kezdete óta mindössze bő 100 generáció váltotta egymást.

A történészek a társadalmi dinamikák eredetét kutatják, aminek tudatában felettébb meglepő a gyermekek sorsával kapcsolatos érdektelenség, vagy az azt helyettesítő múltba révedő romantikus idealizmus. Azt láthatjuk, hogy a jelenben is megtapasztalható mindegyik hozzáállás, amivel az egyes korokban az utódokhoz való viszonyulás leírható: a gyermekgyilkos, kitevő, ambivalens, tolakodó, szocializáló, és segítő attitűd.

Az antikvitástól Kr. u. 4. századig terjedő időszakban a gyermekgyilkosság igen gyakori volt. A szülők gyakran így szabadulnak meg a gyerekeikkel (főként a lányokkal) szembeni gondozási kötelességüktől, illetve a saját tudatalattijukból származó szorongásaikat és félelmeiket vetítették ki rájuk. Nehéz tényként elfogadni, hogy bizonyos szemlélet nem tulajdonít lelket vagy jelentőséget a gyermekeknek, hogy az elpusztításuk a mindennapi élet szükségszerűségeként jelentkezik. Talán érthetőbbé válik, ha párhuzamot vonunk a mindennapjaink konszenzuális normalitásában jelen levő abortuszra, aminek a minket követő generációkban szintén változhat a megítélése. Ide tartoznak a rituális, áldozati gyermekgyilkosságok, amelyek pl. Afrika több országában manapság is napi szintű problémát jelentenek.

A 4-13. században a kitevés volt minden társadalmi rétegben a jellemző

Miután a szülők felfedezték, hogy gyermekeik saját lélekkel megáldott teremtmények, csak úgy szabadulhattak meg saját kínzó projekcióiktól, hogy gyermekeiktől megszabadultak. Szoptatós dajkához adták, kolostorba küldték, nevelőszülők gondjaira bízták, szolgának adták, szélsőséges esetben elhagyták A gyerek gyakran mint a gonosz megtestesülése jelent meg szülők tudatában, mindennapos volt a gyerekek verése. Maga a tetőtől talpig való szoros pólyázás évezreden át uralkodó szokása is a kitevés látens formájaként értelmezhető.

14-17. században még élt a hiedelem arról, hogy a gyermek lelke a szülők kivetített bűnös tudattartalmainak „lerakodóhelye”, a szülők egyre nagyobb gondot kezdtek fordítani gyerekeik nevelésére. Úgy tekintettek testükre és lelkükre, mint alakítható (sőt minden áron alakítandó) viasztömbre. A tizennegyedik századtól kezdve egyre gyakrabban jelennek meg gyermekek neveléséhez, „vezetéséhez” tanácsokkal szolgáló útmutató könyvek (regimen). Ezzel párhuzamosan – a moralista szerzők és egyes vallási irányzatok hatására – a 17. századra megszületik az „ártatlan gyermek” mítosza is. E két tendencia ütközőpontján a szülő-gyermek kapcsolatra távolságtartás és a kötődés ambivalenciája volt jellemző.

A 18. században csökkent a szülői félelmek kivetítése. A szülők ettől fogva arra törekszenek, hogy minél közelebb kerüljenek gyermekeikhez, s birtokba vegyék lelkük legmélyebb rétegeit is. A szülői kontroll egyre áthatóbb lesz, a gyerekeket korán engedelmességre szoktatják, de már nem verik őket öncélú rendszerességgel. Ez volt az intrúzió (behatolás, birtokbavétel) dominanciájának időszaka.

19-20. század közepétől már nem a gyerek akaratának minden áron való megtörése volt a cél, hanem a szocializáció, az, hogy önként alávesse magát az együttélés normáinak, zökkenőmentesen beilleszkedjék a társadalomba. A 19. században már az apák sem „alkalmi vendégek” a gyermeknevelés terén.

A támogatás, empátia mindössze az 1950-től jelent meg, és akkor is elsősorban csak a fejlett országokban. A támogató szülői attitűd azon a vélekedésen alapul, hogy a gyerekek jobban tudják szüleiknél, hogy mire van szükségük fejlődésük egy-egy szakaszában. Ez a gyermekközpontú nevelés korszakának kezdete. A szülők az empátia révén „belehelyezkednek” gyermekük lelki állapotába, hogy megérthessék őket és kielégíthessék szükségleteiket. A fegyelmezésre és a szokások erőszakos alakítására irányuló törekvések ekkor már hiányoznak a nevelői gyakorlatból. Sok időre, nagy energia-befektetésre, és fejlett toleranciaérzékre van szükség ahhoz, hogy a szülők segítsenek gyermekeiknek abban, hogy azok elérhessék saját céljaikat. DeMause szavai szerint „Mindeddig kevés szülő vállalkozott arra, hogy gyermekét következetesen ilyen módon nevelje. ”

Mai fogalmainkkal a felsorolt szülői attitűdöket a skizoid / nárcisztikus – mazochista – borderline – depresszív – neurotikus – individualizált fejlődési vonalon helyezhetnénk el.

A fejlődés teóriája, hogy a szülők a gyerekük mellett újraélhetik traumáikat és javulhat a megküzdés. A szülő a gyermeki félelmeket utódaiban újraélve képes lehet jobban kezelni, mint gyermekként tette. A regresszió egy második esély. A források alapján a történelem folyamán a gyermekekkel való bánásmód folyamatosan javul, a kihasználás csökken. A pszichés struktúra és a teljes addigi kulturális stb. ismeret a gyermekkorban adandó át. Erre egyre kifinomultabb módszerek vannak.

Három alapvető reakciótípus létezhetett a történelem folyamán, amellyel a szülők gyerekeikkel kapcsolatos attitűdje leírható:

1. Projektív (kivetítő) reakció (projective reaction): Az anyák saját tudatalattijukból táplálkozó félelmeiket, szorongásaikat vetítik újszülött gyermekükre.

2. Fordított reakció, „szerepmegfordítás” (reversal reaction): A gyerek ekkor sajátos „felnőtt-alakként” szerepel, olyan figuraként, aki a szülők saját gyermekkorában fontos negatív, pozitív vagy ambivalens szerepet játszott.

3. Empatikus reakció (emphatic reaction): A szülők ebben az esetben az empátia révén „belehelyezkednek” gyermekük szükségleteibe, és megkísérlik kielégíteni azokat. Ide tartozik az altruizmus is, ami viszont nem egyértelműen pozitív viselkedésminta.

Visszatekintésünk a történelemben tehát viszonylagos, mert mindaz a hordalék amitől a civilizációk jórészt már megszabadultak, így a felsorolt attitűdök mindegyike ma is itt van velünk a mindennapi életben és „alattunk” a kollektív tudattalanban, ami meglehetősen ingoványos talaj.

DeMause egy interjúban a The New Yorker-ben így nyilatkozott: „Ahhoz, hogy a pszichohistóráiból vásárolj, erős feltételezéseket kell aláírnod… például, hogy egy nemzet gyereknevelési szokásai kihatnak annak külpolitikájára.”

DeMouse-nak számos kritikusa akadt, de történelmünk során megfigyelhető hogy a békés társadalmak és a harcos, invazív népek gyermeknevelési szokásaikban igen jelentősen eltérnek, és ezek a jellegzetességek következetesen fennállnak. Érthető, hogy DeMause nézete nem felel meg minden tekintetben a politikai korrektség pillanatnyi divatának. Noha a kérdést nem célszerű a tyúk és tojása vitájára redukálni, mindenki saját józan megítélésére van bízva annak eldöntése, hogy egy adott társadalmi csoport aktuális attitűdje alapján bánik jól vagy rosszul az utódaival, vagy az utódokkal való bánásmód következménye később a békés vagy arrogáns társadalmi attitűd.

A békés népeknél általánosan jellemző a rendszeres és szorosabb testkontaktus, az igény szerinti, gyakran hosszú ideig tartó szoptatás, a hordás, a szexualitás kifejezésének kor szerinti engedése, a vallásosság hiánya, a tolerancia. A harcos népeknél általánosan domináns a szoros pólya, a kevés szoptatás, a gyermek- és serdülőkori szexuális megnyilvánulások tiltása, büntetése, a rigid vallásosság, szigorúság, a testi fenyítés.

Szexualitás

E rövid áttekintés tükrében szűkebb témánkra, a gyermekkor és a szexualitás viszonyára fókuszálunk jelen mindennapjainkban, ami egyúttal az elmúlt korok leképeződése.

Azt láthatjuk, hogy minden korszak sajátságos viszonya ehhez a kérdéshez jelen van és hat ma is, csak az arányok változtak meg jelentősen. A szexualitás minősége, ami a párkapcsolatban megjelenik, és várandósságban szó szerint testet ölt, aztán változik az egész életen át, tükre azoknak a testi és lelki hatásoknak, amikben a perinatális és a korai posztnatális időszakban, és a gyermekkor további részében részünk volt.

A szexualitás jelentősen meghatározza a párkapcsolatot, a várandósság és a szülés tükrözi a szexualitást, azt, ahogy a saját és a másik testével és lelkével bánunk.

A felnőttkorra az egyén affektív és kognitív karaktere, testéhez való viszonya, szexualitása, annak minősége és minden modalitása már régen, és kevéssé változtathatóan kialakult.

Plasztikus egy folyamat dinamikáját ívként ábrázolni, és különösen igaz ez a reprodukcióra. Az ívek azonban szükségszerűen tovább folytatódnak és egymásba fonódó spirálok mentén járja be mindenki újra és újra a maga útját. Az ív a pre-és perinatális időszakban indul, és már a gyermekkorban iránya végleg meghatározottá válik.

Tekintve, hogy ezúttal az árnyékos oldallal foglalkozom, tisztázzuk először DeMause által oly gyakran használt „méregtartály” és a projekció összefüggését. A méregtartály lényege, hogy a psziché nem kívánatos részeit a másikba projiciálva ott veszély nélkül kontrollálható.

Egy vidéki környezetben élő görög paraszt saját szavaival nagyon képletesen mondja el a folyamat lényegét. „Kell, hogy legyenek körülötted gyerekek, ha rossz óráidban vagy, amikor dühös leszel. Ha dühös vagy egy démon kerül beléd. Csak egy ártatlan valaki tudja levenni rólad a rosszat.”

Az újszülöttek a legalkalmasabb méregtartályok, mert szennyezetlenek. Az újszülöttek oly mértékben váltak a szülők projekcióinak tárgyává, hogy legalább egy évig szoros pólyában voltak, megelőzendő, hogy „kikaparják a szemüket, letépjék a fülüket, eltörjék a lábukat, vagy hogy a nemi szervükhöz nyúljanak”. A karokat 4 hónap után engedték ki, a törzs és a lábak még 6-9 hónapig pólyában voltak. (Ez persze azokra a szerencsésebbekre vonatkozott, akiket életben hagytak, mert már a korai társadalmakban is az utódok legalább felét megölték, a törvénytelen újszülötteket a 19. sz-ig.) A szoros pólyázás gyakorlata 2000 éven át tartott.

Ezzel szemben az egészséges nevelés során a gyermek használja elsősorban az anyját méregtartályként már a prenatális időszaktól kezdve. A placenta az első méregtartály, amely a magzat vérét tisztítja meg. Később az anya adekvát reakciói detoxikálják a gyermek fenyegető érzéseit.

Ha azonban a szülő vetíti ki a gyermekre és kezeli a gyermekben negatív érzéseit, az minden esetben abúzus, a gyermek használata, visszaélés a kiszolgáltatottságával és egyúttal incesztózus tartalma is van. Ahogy egy anya mondta: „Soha nem éreztem, hogy szeretnek. Amikor a gyermekem megszületett, azt gondoltam, ő szeretni fog engem. Amikor sír, az azt jelenti, hogy nem szeret. Ilyenkor megütöttem.”

A gyermekek kihasználása általános jelenségként a család összetartásának, érzelmi problémáik megoldásának, a kollektív érzelmi homeosztázis fenntartásának leghatékonyabb módja. A gyermek mint áldozat a szülők bűntudatának feloldására az ember legerőteljesebb rítusa.

A gyermekekkel szembeni incesztus nemhogy tabu nem volt, hanem ellenkezőleg, általános volt a legtöbb kultúrában minden időben. A gyermekek elleni direkt szexuális abúzus lényege, hogy a felnőtt a gyermeket szexuális stimulációra használja. Ez lehet tevőleges vagy verbális. Mindig hosszú távú következménnyel jár, ami lehet szorongás, depresszió, PTSD, illetve felnőttkori viktimizáció.

Minél korábbra megyünk vissza az időben, a gyermekeket annál nagyobb arányban használták ki szexuálisan. Az, hogy a gyerekeket verbálisan vagy tevőlegesen nem használják szexuális célra, pusztán a legutóbbi idők néhány modern társadalmában kezd általános lenni. Globális előfordulása jelentős szórással becsülhető csak meg a felállított kritériumoktól függően. Az UNICEF szerint 20% a lányok, 8% a fiúk esetében. Egyesült Államokbeli, illetve kanadai felmérés szerint a lányok 40, a fiúk 30%-a él át molesztálást valódi genitális kontaktus valamilyen formájában 81%-ban a pubertás előtt. Franciaországban minden 10. embert érint. Ennek fele 7 év alatt történik. Az Egyesült Királyságban és Németországban az arány magasabb.

Nagyobb az egyetértés abban, hogy az abúzusok 30%-át közvetlen rokonok, 60%-át egyéb ismerősök, 10%-át idegenek követik el. Európán kívül a helyzet rosszabb. Indiában azt mondják, ha egy lány 10 évesen szűz, annak nincs bátyja, nagybátyja és apja. Az incesztus inkább szabály mint kivétel. A Baigáknál (India) a bármely generációk közti házasodás dívik, 5-6 évesen a családi incesztus után a gyerekkor további részét praktikusan kuplerájban töltik. Az abúzus egyik leggyakoribb formája a gyermekházasság. Afrikában, Kínában, Japánban és a Közel-Keleten a helyzet hasonló. A harmadik világ egyes országaiban (Új-Gínea, Uganda stb.) kisgyermekkortól incesztózus közösségek. A traumák miatt a fiatal felnőttek nagy része háborúzik.

Szexuális abúzus a nemi szervek csonkítása is, annak minden következményével.

A clitoridectomiát WHO szerint világszerte 200 millió jelenleg élő nő szenvedte el. A körülmetélés sokkal nagyobb arányú. Phylon az első században azt írta, hogy ez a szenvedély kiirtása, ami a szellemet megköti. Mivel a szexuális vonzódás a legerősebb, ezen keresztül kell megzabolázni a többit is. Újszülött, vagy serdülő korban végzik. Utána sok helyütt szexben végződő bulikat tartanak, a vándorló körülmetélőket olykor prostituáltak kísérik. A cirkumcízió ilyen mértékű szexualizálása az incesztust univerzálissá teszi. A körülmetélés jelenleg a világ lakosságának ötödét érinti. Az USA-ban teljes fehér férfi populáció 90%-ban szokás, 15 éve még érzéstelenítés nélkül zajlott. Németországban az elmúlt évtizedben a Bundestag ismét engedélyezte az anesztézia nélküli eljárást.

Európában új, vagy korábbi bevándorlók között művelt nemi szervi csonkítást, amit 80%-ban képzett egészségügyi személyzet végez és 1985-ös törvényi tiltása óta több mint 100 ezer nő esetében végezték el. Nem meglepő módon egyes aktivisták ellenzik a tiltást, mert úgymond nem fér össze a kulturális relativizmussal és az emberi jogok egyetemességével bármit is jelentsen ez.

Ázsia és Afrika számos országában rendkívül elterjedt a szüzességi teszt gyakorlata pszichésen romboló és fizikailag fájdalmas. Szorosabb kulturális környezetünkben változó gyakorisággal szembesülünk a fenti jelenségekkel részben a más kultúrkörből származóknál, vagy szokatlan jelenségek gyors terjedéséről a közösségi médiában, mint pl. az utóbbi években a SRA (satanic ritual abuse), vagy a QAnon (#WWG1WGA) konspirációs elméleteiről, a pedofil hálózatokról, illetve a gyermekkereskedelemről. Szintén abúzus a gyermekeket érintő pornóipar és a prostitúció, és amit óriási vásárló kereslet és az elektronikus információáramlás tart új virágzásban.

Ezzel az gondolatmenettel két célom volt. Az egyik, hogy felkeltsem az érdeklődést DeMause szemléletformáló munkásságára, a másik pedig, hogy bemutassam, hogy a világunk, és benne az emberi közösségek működése ebben a vonatkozásban is egy folyamat, amely lassan, sok ellentmondással és számos ellenállással szemben mégiscsak előre halad, és amelyet még akkor is lehet optimistán szemlélni, ha nem fordítjuk el a tekintetünket annak sötét oldalától.