Azt a kérdést szeretném körül járni, hogy egy egyén születésének milyensége hatással van-e saját gyermekvállalására és szülésére. A rövid válasz az, hogy igen, hatással van. Ezt számos – valójában nagyon sok - adat igazolja. Úgy tűnhet, hogy ha valaki stresszt vagy akár traumát élt át amikor született, annak rosszabbak az esélyei a gyermekvállalásban és a szülés körüli időszakban. A dolog azonban sokkal összetettebb, mint amilyennek első pillanatban látszik.
Amiről beszélünk, és amit tisztán szeretnénk látni, az a transzgenerációs hatás. Egy olyan vertikális tényező, aminek kríziselemei egy adott generációnál megtörténnek, és ezek a sajátos történések egy-egy emberöltővel később, a következő, meg az azutáni generációkban akár alapjaiban befolyásolhatják az egyén életének hasonló fordulópontjait.
A nehézséget az jelenti, hogy a transzgenerációs hatás nem azonos azzal, sőt elsősorban nem az, amit a szüleinktől tanultunk és azután hasonlóképpen csinálunk, vagy esetleg az életünk során felülértékelünk. Ez a hatás főként olyan elemekből áll, amik abban az időszakban értek minket, amit tudatosan felidézni nem vagyunk képesek. Születésünkkor, illetve előtte a méhen belül, valamint utána az újszülött és csecsemőkorban tömegével gyűjtöttük az intenzív tapasztalatokat. Ez még 40-50 éve sem volt nyilvánvaló. Stanislav Grof, Leuner, Laing, Kafkalides és még számos kutató sajátos módszerekkel próbált a születés körüli, gyakran traumatikus élmények nyomaira bukkanni egészséges, és beteg egyéneknél egyaránt. Végül David Cheek és David Chamberlain úgy 30 éve Kaliforniában követéses, valamint módosult tudatállapotban végzett vizsgálataikkal hitelesen igazolták a magzati memória és tanulás működését. Ez volt a kulcsa annak, hogy komolyan fel lehessen vetni a transzgenerációs hatás kérdését.
Az emlékezés, a reflexív énkép és a verbál-kognitív memória a beszéd megtanulásával és tudatos használatával alakul ki. Korábban az úgynevezett affektív memória rögzíti az emlékeket tudatosan fel nem idézhető, test- és érzelmi emlékek formájában.
A transzgenerációs hatás az egyén és a társadalom szintjén egyaránt jelentkezik, de korántsem egyformán. Ha nagy populáción és markáns társadalmi dinamika tükrében vizsgáljuk, akkor a negatív hatások transzgenerációs ismétlődése feltűnő.
Pam Leotól származik a mondás, amely szerint, ahogy a gyermekeinkkel bánunk, úgy fognak ők bánni a világgal. Ugyanezt állítja Lloyd de Mause, aki a pszichológia történetét írta le, de sokkal drámai és naturalista eszközökkel. De Mause meggyőző adatok sorával igazolja, hogy a születés embertelen körülményei és az egészséges korai kötődés súlyos sérülése generációk sorsát határozta meg, és az ismétlődő társadalmi kataklizmákban is szerepet játszhatott. Korántsem mindegy ugyanis, hogy társadalmi krízisek milyen kollektív archaikus tudattartalmakat hoznak felszínre. A regresszív késztetés krízisben kollektív szinten is működik. Az emberi erőszak gyökereit Chamberlain is az egészen korai életidőben vélte megtalálni.
Individuális szinten a transzgenerációs hatás sokkal összetettebb. A trauma, a sérülést hordozó minta követése messze nem szükségszerű. A krízisek kezelésekben szerzett képességek – a coping mechanizmusok – bővülésével, a traumatikus szituáció akaratlan, vagy egy terápia keretében éppen tudatos újraélése a feldolgozás számos útját kínálja.
Nagyjából két generációval ezelőtt jött el az idő, hogy a fejlett társadalmakban a szakemberek és a laikusok egyaránt szembenézzenek azzal, hogy mi történik a magzatokkal a várandóság alatt, mi történik velünk a születésünkkor, illetve, hogy van-e kisebb vagy nagyobb hatása ennek a további életünkre.
Az Egyesült Államok nyugati partján találkozott tehát néhány kutató; Chamberlain, Cheek, Laing, Verny, Fedor-Freyberg, és még sorolhatnám. Pontosan ismerték a pszichoanalízis addigra már kiforrott tudományát, de nyitottak voltak a fejlődés-neurológiai és neuro-endokrinológia kutatásokra is, ami nélkül a továbblépés nem volt elképzelhető. Kidolgoztak és hitelessé tettek olyan metodikákat, amikkel feltárhatóvá váltak az érzelmi memória tudattalan emlékei. Örültek egymás gondolatainak, rendszerbe foglalták az addigi eredményeket, összevetették a klasszikus orvosi kutatások új irányaival, és 30 évvel ezelőtt kezdték kiadni azokat a könyveket amik már a laikusoknak is szóltak a tapasztalataikról. Verny könyve a The Secret Life Of The Unborn Child, vagyis a „Magzat titokzatos élete” bestseller lett, mert olyan nyugtalanító kérdésekre adott világos válaszokat, amik a civilizált és gondolkodó embereket régóta foglalkoztatták. Ha csak arra gondolunk, hogy a könyv részletesen tárgyalja a születés körüli élményeket, a szülési és születési traumát és ezek messzemenő hatásait is, érthető, hogy az emberek sokaságának ez szó szerint megrázó felismeréseket okozott.
Tudni kell, hogy épp ebben az időszakban volt az USA-ban a legembertelenebb a szülészet rendszere. A kórházakban csak a technika, a gépek és a gyógyszerek számítottak. Meg persze a profit. A szüléseket gyógyszerekkel irányították, az anyáknak kábítószer származékokat adtak, a császármetszések aránya 30 % fölé emelkedett. Az újszülötteket szeparálták és tápszerezték. Ráadásul az átlag amerikai, legalábbis a középosztálytól felfelé ekkorra már rendelkezett annyi érzelmi és pszichés intelligenciával, hogy fel tudta mérni, képes volt tudatosítani, hogy mire megy ki a játék. Arra, hogy amennyiben igaz, hogy a magzat méhen belüli fejlődését alapvetően meghatározza az anya testi és lelki egészsége, vagy kóros állapota, és amennyiben az is igaz, hogy ez a hatás hosszú távú, akkor a várandós anyáknak és közvetlen környezetüknek óriási mértékben megnő a felelőssége. Ráébredtek, hogy számos, addig természetesnek vett, vagy agyonhallgatott körülmény saját gyermekeik születésekor valójában egy kiszolgáltatott lény traumatizálása, és arra, hogy paradox módon trauma lehet még a hiány is, tehát az, ha valami szükségszerű és fontos két ember kapcsolatában nem történik meg.
A születés körül előfordulnak váratlan és tragikus pillanatok, szövődmények, amikor meg kell próbálni menteni, ami még menthető, de ezúttal elsősorban nem erről beszélünk. Bármennyire látványosak is, az életünket legtöbbször nem drámai pillanatok határozzák meg, hanem sokkal kevésbé látványos, tartós folyamatok, amelyek egyébként néha valóban drámai pillanatokban vesznek fordulatot.
A hangsúly tehát a folyamaton van. Az látszat csupán, hogy egy-egy pillanatban minden eldől, hogy a születés, vagy a fogamzás pillanata meghatározó. Akikről az előbb beszéltem, éppen azt a szemléletváltozást alapozták meg, amely szerint a háttérben zajló folyamatok jelentősége döntő. Ezek a folyamatok a krónikus stressz formái, amik különböző mértékben az emberek többségét érintik. Két megjegyzés:
A fejlődés nem lineáris; az élet fordulópontjai krízisek formájában zajlanak. A krízis szükségszerű és pozitív hatású, ha adaptív módon zajlik le negatív pedig ha maladaptív módon. Tehát a krízis nem trauma. A stressz akut és krónikus formája alapvetően eltérő hatást gyakorol. Az akut stressz korántsem pejoratív fogalom, míg a krónikus stressz rombol és betegít.
A várandósság nem kegyelmi állapot sem az anya, sem a magzata szempontjából.
Sajnos nincs olyan képződmény, hogy kiegyensúlyozott kismama. Nem működik az elképzelés, hogy amint pozitív lett a menoteszt, lemegy lótuszülésbe és kiegyensúlyozott lesz. Van kiegyensúlyozott ember, aki ha várandós akkor is kiegyensúlyozott, vagy neurotikus ember, aki ha várandós lesz, akkor is neurotikus. Lehet persze fejlődni, nyitottá válni, kirostálni a negatív érzéseket, az ítélkezést. Ez azonban nagyon sok idő, sok munka, nagy bátorság, és következetes szembenézés önmagunkkal.
A krónikus stressz jellemzően nem az, amikor valaki agresszíven sakkban tart minket és félünk tőle, hanem az a tartós állapot, amikor a környezetünkkel való kapcsolatot az élet valamely, vagy több vonatkozásában tartós konfliktus jellemzi. Ilyen a neurózis, a szorongás, személyektől vagy körülményektől való nagymértékű függés, de természetesen tartós stressz például a dohányzás is, a drogok, a rendszertelen életmód, a kezeletlen, magas vércukorszint, állandó megfeleléskényszer, egy tartós vírusfertőzés, vagy a versenysport. A stressz testi, fiziológiás szinten, a tudatban és a pszichében egyidejűleg okoz változásokat függetlenül attól, hogy elsőként melyikre hatott.
A magzat nem ismeri a stressz tárgyát, vagy okát, csak az azzal járó hormonváltozást, amihez kóros alkalmazkodással válaszol. Mit jelent a kóros alkalmazkodás?
A méhen belüli időszak jelentőségének a kulcsa az, hogy a magzat még nem rendelkezik saját standarddal, saját viszonyítási pontokkal, amikhez a szervezete az egyensúlyi állapotát minden őt ért hatás után visszaállítja. A magzat számára az elsődleges környezet, az anyaméh a viszonyítási közeg. Standardjait, amit egész életében használni fog, szükségszerűen ehhez állítja be. Ha a viszonyítási közeg praméterei kórosak, akkor a kóros lesz a mértékadó. Megszületés után a kóros beállítások a környezettel való állandó konfliktust provokálják, amivel talán együtt lehet élni, de megváltoztatni már aligha lehet. Bessel és Gazaniga már 90-es évek elején megfogalmazta, hogy a kórosan módosult anyai hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg (HPA) tengely a fejlődésbe gyakorlatilag „beprogramozza” a stresszállapotot, mint normát.
És ezen a ponton, mint egy tükör-teremben, ismét a generációkon át továbbadott krónikus stresszel találjuk szembe magunkat, amely igenis alapjaiban határozza meg a gyermekvállaláshoz való hozzáállást, annak fiziológiás lehetőségét és korlátait, valamint a vajúdás megindulásának, lezajlásának és a születésnek a minőségét – a beavatkozások kényszerét és a szövődményeket.
Mondok egy példát a méhen belüli kóros programozásra.
A személyes érzelmi hatás miatt tisztábban látunk, ha nem „de nehéz a lelki életem” példát hozunk, így ezt most hadd világítsam meg egy kóros testi működéssel. A séma úgyis igaz a lelki működésekre is.
Közismert, hogy minden huszadik várandósnál terhességi cukorbetegség áll fenn. Nagy többségük nem mellesleg túlsúlyos. Ilyenkor az inzulin nehezebben jut a sejtekbe, a szervezet az ételekben levő szénhidrátot csökkent mértékben képes feldolgozni. Ennek az a következménye, hogy a vércukor-szintjük sokszor magasabb, mint a normális. A cukor kis molekula, átjut a méhlepényen a magzatba. A tartósan kóros, magas vércukor-szinttel járó környezet véglegesen megváltoztatja a magzat anyagcseréjét. Ennek következtében az utód átlagos táplálkozás mellett felnőtt korára nagy eséllyel cukorbeteg lesz. A Time című lap épp erről közölt egy populáris cikket 2010. októberben.
A folyamat biokémiáját most hosszú lenne részletezni. A lényeg a mi szempontunkból az a döbbenetes vizsgálati eredmény, amit egy Dabelea nevű epidemiológus 30 év követéses vizsgálat után közölt a coloradói egyetemen. A cukorbetegséget, akárcsak a többi nyavalyát, három döntő tényező válthatja ki. Az egyik az öröklött hajlam, a másik a kóros méhen belüli anyagcsere, a harmadik pedig a felnőttkorig tartó szénhidrát-túlsúlyos táplálkozás, a kövérség.
És itt most behelyettesíthetnénk a pszichés vagy mentális folyamatok jellemzőit, mert ott ugyanígy jelen van az öröklött hajlam, a méhen belüli hormonhatás (agyi hormonok, a dopamin-szerotonin rendszer, a stresszhormonok), valamint a felnőttkorig tartó interperszonális környezeti hatás.
Több generáció követése után bizonyította, hogy ha egy egyénnél fennáll az öröklött faktor és hibás a táplálkozás is, de a magzati élet során az anya vércukorszintjeit diétával szigorúan a normál értéken tartották, akkor mérsékelt a megbetegedés esélye. Ha viszont a méhen belüli környezet kóros, akkor még későbbi normál táplálkozás mellett is kialakul a betegség. Tehát az öröklött hajlamnak és a káros környezeti hatásnak együttesen sincs akkora kockázata, mint a kóros magzati környezetnek önmagában.
Nagyon sok humán klinikai vizsgálat történt. Bizonyos szívbetegségek, rosszindulatú daganatok, a kis születési súly, az agresszió és a depresszió nagyobb előfordulási kockázata igazolt összefüggést mutatnak a méhen belüli stresszel.
A stressz-állapotokban a mellékvesében termelődő stressz-hormonok, például a kortizol szintje tartósan emelkedett. A magzat számára ez a tartós hatás jelenti a nagy kockázatot.
A magzati életben ez számos kóros irányú eltérést okoz. A magas kortizol szint befolyásolja a gén-regulációt. A központi idegrendszerben kóros „huzalozás”, helytelen inger-körök képződnek. Károsítja az idegsejtek közötti szinaptikus kapcsolatokat. Gátolja a dendritelágazások, a corpus callosum és a kisagy kifejlődését. Csökkenti az oxytocin és a szerotonin-termelést.
Krónikus stressznél alkalmazkodási reakcióként a magzat sejtjeinek érzékenysége csökken e hormonok iránt. Emiatt később állandóan magas kortizol szint lesz jellemző a szervezetére, ami főleg a normális anyagcserét, de például a termékenységet is károsan befolyásolja, mert közvetlenül gátolja a peteérést, így növelve a meddőség kockázatát.
A kóros állapot mértékétől függően a gyermek- vagy a felnőtt korban idegesség, ingerlékenység, deprimáltság, depresszió, feledékenység, zavart gondolkodás, döntésképtelenség, tanulási nehézség, szorongás, negatív gondolatok, szerfüggés, evészavarok, libidócsökkenés, meddőség, hipertónia, a környezet ingereire adott túlzott reakció vagy reakcióhiány alakul ki.
A tartós stressz tehát durván gátolja, és kóros irányba tereli az élettani folyamatokat. Ennek megértéséhez tisztában kell lenni az ember idegi és hormonális folyamataival, a neuroendokrinológia legújabb felfedezéseivel, de a fáradozás megéri, mert amikor az ember igazán ráébred, hogy mit tett önmagával, valószínűleg azonnal abbahagyja. Persze felmerül a kérdés, hogy miként lehet abbahagyni egy külső stresszt? A kérdés azonban nem komolytalan, sőt talán ez az egyik legfontosabb kérdés. Ez a leggyakoribb menekülési út, és a legnehezebben megtörhető varázslat. Ugyanis nincs igazi külső stressz. Mindenki felelős azért, amit önmagával, a környezetével vagy a magzatával tesz. Ez tiszta sor.
De ugyanúgy felelős, azért is ha bántják, és hagyja. Ha nem elég bátor, és ha nem elég önző a szó jó értelmében. Ha nem áll ki magáért, nem száll szembe, nem fordít hátat, nem lép tovább. Ha viseli a traumák sorát, de nem mer krízist provokálni és nem viszi kenyértörésre a dolgot. Furcsán hangzik, de ugyanúgy felelős a helyzetéért, mint az, aki rosszul bánik vele. Ez igazság, amit senki nem szeret hallani. Aztán amikor rosszra fordulnak a dolgok, a felelős mindig a másik és a körülmények.
Az élet és az egészség alakulása természetesen nagyon összetett a környezeti hatások miatt. És nem arról van szó, hogy mostantól a betegségek eredetét feltétlenül a magzati korban vagy a születés körül keressük. Az azonban tény, hogy a veleszületett hátrányok az egyén lehetőségeit behatárolják. Ezek nélkül az élet hosszabb és örömtelibb lehetne.
A betegségek gyógyítása, a meddőség kezelése persze egyre hatékonyabb, de ott már a bot tüzes végét fogjuk. A stressz közvetlenül is behatárolja az életet. Mesélek erről valamit. Számos kutató, például Clifford Saron vizsgálta a sejtek öregedését és pusztulását. A testünk sejtjei rengetegszer osztódnak. Minden sejtosztódásnál az örökítő anyag kromoszómákba rendeződik, megkettőződik, aztán a sejt két sejtté válik. A kromoszómák végén úgynevezett telomérák vannak, amelyek minden osztódáskor rövidebbek lesznek. Egyszer csak vége, nincs több osztódás. Létezik egy telomeráz nevű enzim, amelynek az aktivitása ezt a rövidülési folyamatot késlelteti. A jó hír az, hogy a nyugalom, a stressz-mentesség, a testi-lelki és tudati kiegyensúlyozottság a telomeráz enzim aktivitását egyértelműen fokozza. A rossz hír pedig az, hogy ez fordítva is igaz. A stressz, a negatív érzések és gondolatok, a pesszimizmus, a befelé fordulás, a gyűlölet, az enzim működését gátolja. Természetesen ez is a stressz-hormonoknak köszönhető folyamat, ami fogantatásunktól kezdve befolyásolja a sorsunkat.
A dolog itt is valahogy úgy működik, mint a cukorbetegségnél. Vagyis, ha a magzati stressz miatt valakinek veleszületetten magas a stressz-hormon szintje, annak az esélyei rosszabbak akkor is, ha kiegyensúlyozott életre törekszik. Azonban – gondolom - egyetérthetünk abban, hogy jobb egy rövidebb boldog élet, mint egy hosszú boldogtalan. Ezzel azt akarom mondani, hogy a boldogságra való törekvést úgysem az motiválja, hogy mi lesz a történet vége. A szemlélet változása a lényeg, annak tudatosítása, hogy mit művelünk magunkkal, egymással, és mennyire vagyunk ezért felelősek.
„Ha valami rossz és szükségtelen dolgot kell átélnünk, az trauma. Ha valami jó és szükséges dolgot nem élhetünk át, az is trauma.”
(Pundel,1969)
Comments