A történetről, ami a magzati lét és a születés rejtelmeivel kapcsolatban szemünk elé tárul, korunkban a pre- és perinatális időszakkal foglakozó tudomány keretein belül kaphatunk részletes tudást. A régi korok empirikus ismeretei is különös, de bizonyára nem véletlen módon éppen a lényegét ragadták meg az élet ezen, méltán sorsdöntőnek nevezhető időszakának. Tekintsünk a bibliai időkre, vagy félezer évvel korábban a Távol-Keletre, az utalások olyan pontosak, amit csak a 20. század második felének ismeretei igazolnak vissza.
A Károli-bibliában olvashatjuk: „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében.” (Lukács 1:41) „Mert íme, amint felfogta fülem köszöntésed hangját, ujjongva mozdult meg a magzat a méhemben.” (Lukács 1:44)
A Charaka Samhita, az indiai Ayurveda belgyógyászattal foglalkozó írása szerint az embrió kialakulása a jiva (egyéni lélek) és a zigóta egyesülésének a következménye.
Mindkét esetben többről van szó, mint hogy a magzatnak valamiféle tudatosságot tulajdonítanak.
Az első példánál, noha a magzat Mária jelenlétét valami transzcendens módon is érzékelhette volna, ami az adott szövegkörnyezetben akár kézenfekvő is lenne, mégis az történik, hogy az anya érzékel, és abban a pillanatban benne történik valami változás, amire a magzat reagál. A második világossá teszi, hogy nem vezet az embrió emberi lénnyé válásához egy szervi struktúra kialakulása, hanem a tejes organizmust a forma - a test - és a közben kialakuló működés - bizonyos értelemben a tudatosulás - folyamatos interakciója képes csak létrehozni. Méhen belüli élményekre, és bizonyos magzati kompetenciákra vonatkozó utalások számos mesében, legendában, babonában előfordulnak, de az empirikus tapasztalatok a felvilágosodás korával és a tételes tudomány kialakulásával a 18. század után feledésbe merültek.
A kezdetek
René Descartes (1596-1650) a gondolkodásunkat máig meghatározó klasszikus, karteziánus dualista (res cogitas, res extensa) világlátásával szemben a biológiai működés integrálása, a test és lélek egységének újbóli elismerése tette lehetővé az emberi lét kialakulásának pontosabb megértését. A köznapi értelemben vett tudatosságot a 19. századig a felnőtteknek, majd a századfordulón a már beszélni tudó gyermekek sajátjának is tulajdonították, mígnem lehetővé vált annak feltételezése, hogy a tágabb értelemben vett tudatosság nem feltétlenül függ a beszéd képességétől. Ennek elfogadása nyitotta meg az utat a pre- és perinatális pszichológia kutatásához. A múlt század közepéig a tudomány világa úgy tekintett az emberi fejlődés szemünk elől elzárt részére, mint egy nyugodt, eseménytelen időszakra, amely során a méhen belül meleg, védett és békés környezetben a test gének által pontosan szabályozott fejlődése zajlik, és ami után a születéssel mindenki „tiszta lappal” és egyenlő esélyekkel kezdi az életet. A valóság azonban ettől az illúziótól nagyon távol áll.
Noha a méhen belüli élet rejtelme és a születés drámája egyre többeket foglalkoztatott, az egyén korai élményeinek feltárására nem állt rendelkezésre reprodukálható módszer. Ráadásul ezeket a nem szóbeli (nonverbális) és nem tudatos emlékeket mesék, mítoszok és vallásos képek sűrű szövedéke fedte el. A felnőtt egyének viszonyát saját magzati és újszülött lényükhöz jelzi, ahogy a szülés folyamatával és az újszülöttekkel bánnak. Ebben a tekintetben minden javulás ellenére még a 19-20. század jelentős részében is a helyzet tragikusnak volt mondható (DeMause, 1998). A perinatális élmények létezésének feltételezése a megszokott pszicho-szociális biztonságot és énképet veszélyeztette és súlyosan ambivalens érzések felszabadulásához vezetett.
A dualista szemléletet máig ébren tartja a test és a lélek (medicina - pszichológia) szétválasztása. A tudományos kísérleteken alapuló, a 20. században robbanásszerűen fejlődő orvoslás a klinikai módszerekkel nehezen megközelíthető affektív és kognitív működések vizsgálatát a pszichoanalízis gyámságába helyezte. Sigmund Freud (1856-1939), akinek a munkássága a pszichoanalízis területén sokáig az egyedüli etalon volt, és tevékenységét Josef Campbell később úgy jellemezte, hogy egy „bálnán ülve horgászott”, alapvetően nem ismerte el sem a méhen belüli élet, sem pedig a születés körüli élmények jelentőségét (Campbell, 1968). Freud különbséget tett a szervi eredetűnek vélt aktuálneurózis és a pszichés interakciókból eredő pszichoneurózis között, mely utóbbi tudatos kommunikációt feltételez (Freud, 1986). El kell ismerni, hogy Freud egy ideig hajlott arra, hogy a születés akár traumatikus is lehet, de ennek esetleges hatásain nem dolgozott tovább. Álomfejtés című könyvének második kiadásában egy lábjegyzetben írta, hogy a születés élménye a későbbi szorongások kialakulásában meghatározó lehet (Freud, 1965). Amikor azonban tanítványától és egyúttal kollégájától Otto Ranktól (1884-1939) 1924-ben születésnapi ajándékként A születés traumája (The Trauma of Birth) című könyvet kapta, amelyben Rank kifejti, hogy a születéskor átélt traumatikus élmények olyan pszichés hatásokat okozhatnak, amelyek az egyén egész későbbi életét befolyásolhatják, Freud elutasítása olyan határozott volt, hogy kapcsolatuk is véglegesen megromlott (Rank, 1929). Korábbi lábjegyzetét könyvének további kiadásaiból törölte. Nem világos, hogy Freud valóban nem hitt a korai élmények meghatározó voltában, vagy – amint arra Frank Lake utal - felismerte jelentőségüket, és saját elméletét védve igyekezett kisebbíteni azt (Lake, 1981). Rank szerint a születés traumája az egyén szorongásainak, a szorongásos neurózisnak, mint kórképnek elsődleges forrása, és a születés körüli traumatikus élményekhez való rögzülés képezi a neurózisok és személyiségzavarok gyökerét. Pszichoanalitikus munkamódszerét is a születési élményekre alapozta. Megfigyelte, hogy ha transzban levő pácienseinek engedi, hogy születésük élményeinek közelébe kerüljenek – amelyeket Rank mindig traumatikusnak talált - az az eredményes kezelés idejét lerövidítette (Rank, 1929). Rank elméletét a pszichoanalitikus szakma a történtek után évtizedekre háttérbe szorította. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy Rank a méhen belüli időszak élményeinek nem tulajdonított jelentőséget.
A prenatális időszak traumatikus hatásai azonban már 1925-től megjelennek Fodor Nándor (1895-1964) jogász, pszichoanalitikus, és Pieper írásaiban is (Pieper, 1925). Fodor, aki Rank páciense és Francis John Mott (1901-1980) tanítója volt, a traumaelméletet kiterjesztette a születés előtti, prenatális időszakra is. Kíváncsi volt, vajon az álmokban megjelennek-e ennek az időszaknak megfeleltethető szimbólumok, és próbálkozott a korai traumák kezelésével is (Fodor, 1949). Mott a prenatális életidő mítoszait tárta fel egészen a fogamzásig, és továbbgondolta Fodor álominterpretációit. Elmélete, a "negatív köldökzsinór hatás" szerint minden hatás, ami az anyát, mint a magzat elsődleges környezetét éri, egyidejűleg a magzatra is hatásal van (Mott, 1960).
Ferenczi Sándor (1873-1933) magyar neurológus, Freud bécsi kollégája testi interakciókat vizsgált, amelyekkel korrektív emocionális élményt kívánt elérni feltételezett méhen belüli traumák kezelésére (Ferenczi, 1938). Mélyen foglalkoztatta az öndestrukció és a halálösztön. Ferenczi szerint a csecsemő még igen közel van az individuális „nem-léthez”. A szervi betegségeket az öndestrukció megnyilvánulásának tartotta, és 1929-ben Freud halálösztönét kiterjesztette a perinatális időszakra (Ferenczi, 1964).
Hollós István (1872-1957) vizsgálatai alapján a koraszülés és a későbbi agresszív viselkedés közötti összefüggésre mutatott rá, megsejtve ezzel azt a később igazolt jelenséget, hogy a korai kötődés zavara vagy hiánya antiszociális viselkedést provokál (Hollós, 1924).
A magzati és a szülés körüli élményekről való gondolkodás máig ambivalens. A klinikusok és terapeuták egy kisebb csoportja úgy véli, hogy ezek a tapasztalatok az egész életre hatással vannak, míg az orvosok, kutatók és laikusok nagy része tagadja, vagy figyelmen kívül hagyja véleményüket.
A nyugati típusú felfogást a redukcionista szemlélet uralja, amely szerint a tisztán élettani jellemzőkön kívüli tulajdonságokat vagy azonosítani tudjuk bizonyos fiziológiai tulajdonságokkal, vagy pedig nem állíthatjuk róluk, hogy „valóban” léteznek. Ebben az értelemben az embrió / magzat / újszülött túl kicsi és fejletlen ahhoz, hogy a vele való történések saját élményként jelenjenek meg, vagy hogy ezekre emlékezzen.
Az általános elképzelés szerint a magzatok és az újszülöttek a környező világ hatásait kevésbé élik meg. A fájdalmuk „nem olyan fájdalom, mint a miénk, és különben is elfelejtik”. A sírás nem jelentésekkel teli kommunikáció, hanem az újszülött- és csecsemőkor természetes velejárója. A mosolyuk véletlen mimika, vagy legfeljebb utánzás. A kora- és újszülötteken végzett, gyakran fájdalmas és megterhelő beavatkozások protokoll szerinti elvégzése azon a meggyőződésen nyugodott, hogy azok tartós hatást vagy károsodást nem okoznak.
A szomatikus pszichológia (SP) alapjait, amely a testtel a szellem kizárása nélkül foglakozik, Wilchelm Reich (1897-1957) osztrák pszichiáter fektette le (Reich, 1949). A SP szerint a környezetünk, amelybe a korai, magzati életidő élményei is beletartoznak, befolyásolják a fiziológiai működéseket, valamint a személyiséget, a viselkedést és az érzékelés karakterisztikáját. Ebből a szemszögből jobban megközelíthetőnek tűnnek a tartós kórállapotok és tünet-együttesek, mint a szédülés, a krónikus fájdalom, vagy az allergiák, amit a hagyományos orvoslás kevéssé tud magyarázni és kezelni (Boadella, 1990). A tünetek Reichnél már mint a kommunikáció eszközei jelennek meg, melyek kezelésére megalkotta az autonóm idegrendszer működésének korrekciójával működő vegetoterápiát (Reich, 1949).
A korai élmények vizsgálata
A korai életidővel kapcsolatos termékenyítő gondolatok a 1900-as évek közepén számos kutatót és terapeutát különböző módszerek kidolgozására inspiráltak, amelyekkel a méhen belüli érzékszervi érzetek, érzések, élmények vagy emlékek - ki minek vélte az elsődleges környezet hatásait – feltárhatóknak tűntek. Rank, Reich, és a többi úttörő írásai alapján az anyaméh addig rózsaszínű világa fokozatosan elsötétedett, és elindultak a traumák után kutatók, hogy feltárják azt a rejtett világot, ahonnan talán a pszichés betegségek eredhetnek, amiket mindaddig csak hosszadalmasan és alacsony hatékonysággal tudtak kezelni.
A korai publikációk a trauma-tan köré csoportosultak, ami nem pusztán bővítette az ismereteket, de egyúttal sok esetben meg is határozta a kutatási irányt. Számos közleményben az a nézet kapott hangot, hogy valójában minden szülés traumatikus és különbség csak a trauma súlyosságában kereshető. Belátható, hogy más eredményre juthatunk, ha korai élményfeltárást végezve traumára utaló jeleket találunk, illetve ha traumát feltételezve végezzük az élményfeltárást. A perinatális pszichológia irodalmában fellelhető az a vélekedés, hogy a felnőttkori pszichés zavarok korai eredete rendre megtalálható a méhen belüli és születés körüli időszakban, valamint az, hogy ennek folyományaként a pszichopatológiák a perinatális pszichoterápia módszereivel kezelhetők lennének.
Az 1950-es évektől minőségi előrelépést jelentettek Donald Winnicott (1896-1971) gondolatai, aki a nem traumatikus élmények vizsgálatára helyezte a hangsúlyt (Winnicott, 1958). Gyermekorvosként látta, hogy az újszülöttek kezdeti reakciói igen különbözőek, valamint, hogy a kórosnak ítélhető reakciók, az extrém fokú szorongásra utaló jelek összefüggenek az elhúzódó és traumatikus születésekkel. Felnőtt pácienseinél a születés élményét feldolgozó reparatív terápiák több esetben drámai javulást eredményeztek (Winnicott, 1988).
Frank Lake (1914-1982) brit pszichiáter a méhen belüli stressz vizsgálatán kívül (anyai-magzati stressz szindróma) a kora várandósság sőt a fogamzás körüli időszak hatásaira is felhívta a figyelmet. Úgy vélte, hogy akár egyetlen sejt fehérje struktúrája is rendelkezik azzal a potenciállal, hogy a környezetének hasznos és ártó hatásaira reagáljon, illetve ezek nyomait megőrizze és osztódásakor továbbadja. Már ekkor feltételezték a citoplazma és a riboszómák információ közvetítő szerepét. A fogamzás körüli negatív anyai attitűdöt a saját helyüket soha nem találók önpusztítása gyökerének tartotta (Lake, 1981, 2009). Linda Share mutatott rá, hogy a korai trauma igen gyakran mindenféle fejlődéssel szembeni ellenállást indukál, mert az életben történő változások súlyos fenyegetettséget jelentenek (Share, 1994).
A következő évtizedekben pszichoterapeuták sora hatalmas anyagot publikált perinatális élményekkel kapcsolatban (Mott, 1960; Janov, 1970; Grof, 1985; Verny, 1981, 1987; Fedor-Freybergh, 1988; Janus, 1991, 1994).
A pszichológia Lloyd deMause által összefoglalt történetében (Psychohistory) szerepelnek új, a perinatális alapérzeteket leíró fogalmi alkotások, mint a „szenvedő magzat” vagy a „mérgező placenta” (deMause, 1998, 2009).
A felnőtt egyénektől származó, prenatális információknak tartott élményanyag feltárására az 1953-1967-ig Lake, és Grof által kidolgozott, majd Kafkalides és Leuner által továbbmunkált pszichedelikus pszichoterápiás módszerek alkalmazása során a svájci Sandoz Laboratories által nyújtott LSD (lizergsav-dietilamid) mintákkal, illetve egyéb hallucinogén drogokkal és pszichoaktív szerekkel létrehozott módosult tudatállapotban végzett interjúk adtak lehetőséget önként jelentkező egészségesnek tartott, illetve pszichoterápián részt vevő egyéneken (Laing, 1966; Feldmár, 1997; Grof, 1975; Kafkalides, 1991; Lake, 2009; Leuner, 1969).
Stanislav Grof, cseh-amerikai pszichiáter, a transzperszonális pszichológia egyik alapítója szerint az LSD-25 az agyi funkciókat alapvetően nem változtatja meg. Tudatmódosító hatása abban nyilvánul meg, hogy felszínre engedi és hozzáférhetővé teszi a tudattalan tartalmak egy részét. Grof kidolgozta az általa „perinatális alapmátrix”-nak (Basic Perinatal Matrices) nevezett elméleti struktúrát, amelybe a kapott élményanyagot illesztette. Az alapmátrix elemei: I.: a nyugalomban, óceánisztikus és omnipotens érzésekben megnyilvánuló, testemlékeket felidéző méhen belüli ősegység az anyával, II.: a vajúdás során ébredő antagonizmus; a hiány, fenyegetettség kiúttalanság, szenvedés érzése, amely később szuicid késztetést, intenzív mitológiai képeket idéz, III.: a születés során a kitolási szak szinergizmusában az összepréseltség és túlélési küzdelem, ami természeti katasztrófák képeit és szexuális izgatottságot hív elő és a IV.: megszületés, elválás az anyától az áttörés, szabadulás és megváltás érzetét keltve fényjelenségeket, illetve éles, pontos emlékeket ad a feltárás során (Grof, 1988). Követői a kor-regressziós élményeket Grof ma már eltúlzottnak tartott hiperstressz-mátrixába illesztették.
1967-ben Johnson elnök a korlátozta legális drogok használatát. Wilchelm Reichet követve Lake és Grof a pszichedelikus módszer alternatívájaként szolgáló légzéstechnikákat dolgozott ki. A holotróp légzés módszerét (Rebirthing Breathwork) eredetileg Leonard Orr írta le a születési traumák feldolgozására (Orr, 1977). Orr módszereinek alkalmazása a kapott eredmények és a kérdéskör értékelését a misztika irányába mozdította el. A holotrop légzés valójában egy ősi, intenzív jógalégzés, a bhásztrika modern változata. A regressziós hatású, irányított légzésmód mint élményhorog az újszülöttkori légzést idézi. A módszer számos követője azóta is a születésélmény megközelítésének járható útját véli benne felfedezni. Az útkeresés képezi az „ősterápiák” (primal therapy) hátterét is (Janov, 1970).
A korai vizsgálati módszerek a perinatális pszichológiai kutatások ellentmondásos megítélésében jelentős szerepet játszottak. Több esetben inkább a feltárt anyaggal szembeni kétségeket, nem pedig a kutatás hitelességét növelték. Mellőzve most az anekdotikus leírások információit és a szubjektív vélekedés alapján, gyakorta lebegő érzésektől fűtött, meghatározott életeseményekhez nem köthető, és ezért perinatális élményeknek vélt beszámolókat, figyelmünket fordítsuk a kidolgozott, kor-regressziós élményfeltárásokra.
Releváns vizsgálati módszerek
Az élményfeltárás legnagyobb anyagát a kor-regressziós hipnózis technikák szolgáltatták.
Az elmúlt évtizedekben méltán elismertté vált módszerek ikonikus képviselője David Cheek szülész-nőgyógyász, hipnoterapeuta, aki 1950-ben írta első értekezését a méhen belüli magzati észlelésről. Kidolgozta az általa ideomotoros technikának nevezett módszert. A hipnózis, mint élményfeltáró módszer bevezetésével munkássága meghatározóvá vált a perinatális kutatásban (Cheek, 1994).
A perinatális tudomány másik nagy formátumú alakja David Chamberlain kaliforniai pszichológus, hipnoterapeuta, aki szintén kliensei élénk emlékfelidézései hatására fordított egyre nagyobb figyelmet a korai életidőre. Chamberlain szerint az anyák az elsődleges közvetítői annak a tudásnak, hogy a babák lélekkel, sajátos értelemmel és szándékkal bíró, kommunikatív személyek. Az anyák intuitív tudását mellőzzik, nem tekintik hiteles adatoknak. Ez az előítélet ráadásul kiterjed egy másik területre is, ami információkat nyújt; a terápiás klinikai munkára. A pszichoterapeutáktól kapott anyagot anekdotikusnak, módszereiket pedig a tudomány és művészet keverékének tartják. A születés körüli, anekdotikusnak vélt egyéni élményanyagok hitelességének igazolására azokat az anyák elbeszéléseivel és kórházi dokumentumokkal vetette össze. Vizsgálódásai során elsősorban az emberi erőszak gyökerei foglalkoztatták (Chamberlain, 1995).
Jelentős áttörést a 20. századi technikai fejlődés hozott, amely lehetővé tette az embriók és magzatok méhen belüli vizsgálatát, azonban jó ideig a válaszok helyett inkább csak a kérdések száma nőtt. A behavioristák és a neurológusok a klasszikus kondicionálás bizonyítékaként fogadták el a magzati kompetenciát igazoló vizsgálatokat Pieper munkáitól DeCasper és Spence eredményeiig, de mindez nem mérsékelte a vitát a méhen belüli élet tudatosságát illetően (Pieper, 1925; DeCasper, Spence, 1982).
A magzatok az éberség, kommunikáció és intelligencia, valamint a külső hatásokkal kapcsolatos érzékenység számos jelét adják (Chamberlain, 1987, 1992; Klaus, 1985, Verny, 1981). Alkalmasnak mutatkoznak habituációra (egyszerű ingerszelekció tanulása) és a klasszikus kondicionálásra (feltételes ingerre adott feltétlen ingerválasz tanulása) (Leader, 1982). Vizsgálati eredmények bizonyították magzati érzékszervek működését, és azt hogy működő érzékszerveivel a magzat valóban érzékel is, és élményei maradandóak. Igazolhatóvá vált a tapintási, hallási, íz- és szagingerekre, valamint a verbális ingerekre való emlékezés és az utánzásos tanulás magzati képessége is, ami a magzatok méhen belüli tanításának vadhajtásaihoz is vezetett (DeCasper at al, 1994; Van de Carr, 1992). William Emerson és Cheek a magzati memóriáról közölt bőséges anyagot. (Cheek, 1974, Emerson, 1999). Megszületett a kompetens magzat fogalma. Az ultrahangos magzati és ikervizsgálatokat végzők számára afelől sem maradt kétség, hogy a szociális kapcsolatok kialakításának képessége is a születést megelőző időszakra tehető (Piontelli, 1987).
A kompetens magzat elfogadásával szembeni ellenállás - úgy tűnik - nem a magzat érzeteire, érzéseire, hanem esősorban azok tudati reprezentációjára és felidézhetőségére vonatkozott.
A magzati viselkedés feltárása egyre intenzívebbé vált, a kutatók egy része mindent megtett, hogy a magzatokkal, illetve felnőtt pácienseik egykori, magzati valójának verbálissá és vizuálissá konvertált emlékeivel saját nyelvükön fel tudják venni a kapcsolatot.
Sokáig úgy tűnt tehát, hogy a hagyományos értelemben vett magzati tudat létezéséről folytatott vita eredménye fogja eldönteni a méhen belüli élmények hatásáról folytatott vitát. Visszatekintve látható, hogy a kérdésfeltevés módja nem hordozta magában a válasz lehetőségét, ugyanakkor számos kutatót arra inspirált, hogy meggyőző eredményeket mutasson fel a magzati tudatosságot illetően. Jó ideig az újonnan felmerült kérdések hordoztak mélyebb tartalmat, mint a kutatások eredményei, mert a méhen belüli élményeket valójában sem felidézni, sem értelmezni nem lehet a verbál-kognitív tudat eszközeivel.
Annak elfogadása, hogy létezik magzati, affektív memória, egyfajta, legfeljebb szimbólumokba átdiffundáló testemlék, amely más, mint a verbalitáshoz és vizualitáshoz kötött felnőtt memória, és annak nyelvére le nem fordítható, a felnőtt korra kialakult énkép stabilitását fenyegette. Kellő empátiás készség kellett annak belátásához, hogy a verbál-kognitív tudat nem az egyetlen létező mód a külvilággal való intenzív kapcsolathoz. Valósak lehetnek olyan élmények és tapasztalások is, amelyek saját, aktuálisan megélt tapasztalatainknak ellentmondanak, vagy azzal nem magyarázhatók.
Szemléletváltás
A jelenlegi időszak kutatási eredményei végül hitelesen igazolják, hogy a perinatális tudomány alaptétele valós, ami ezt a tudományágat mind szakmai, mind laikus szinten különös jelentőséggel ruházza fel. Ez szerint ugyanis a méhen belül töltött fejlődési időszak alapjaiban határozza meg a teljes emberi élet minőségét. Az anyai szervezet, mint elsődleges környezet mindenkori jellemzői határozzák meg azokat a viszonyítási pontokat, amihez képest az embrió és a magzat saját, egész életében meghatározó élettani jellemzői kialakulnak és rögzülnek. Annak a homeosztázisnak nevezett egyensúlyi állapot kereteit, amellyel a születésünk után a környezetünkhöz viszonyulunk, ezek a paraméterek jelölik ki. A normálistól valamely tekintetben tartósan eltérő méhen belüli környezetben fejlődő szervezet szükségszerűen az adott devianciához illeszkedő kóros hormonális és/vagy anyagcsere működést alakít ki. Ebben az értelemben az öröklött kórképek hibás vagy sérült gének továbbadásából, míg a veleszületett betegségek a méhen belül elszenvedett kóros körülmények hatásaként alakulnak ki. A hibásan rögzült állapotok jelentik a születés után azokat a fiziológiás és pszichés viszonyítási pontokat egyfajta tévesen beállított egyensúlyi állapotként, amivel a környezetünkhöz viszonyulunk. Ebből fakadóan az állapot jellegétől függően a környezettel fizikális, affektív és/vagy kognitív területen krónikus zavar alakul ki. Ez változatos tünetképződést okoz, amit betegségekként aposztrofálunk. Noha gyógyszeres és hormonális kezeléssel, diétával, pszichoterápiával és számos egyéb módon a kórképek súlyossága mérsékelhető, a rögzült standardok nem írhatók felül, így azok egy életen át meghatározóvá válnak.
A fogamzást és az embrionális fejlődést tekintve a szemléletváltás egyre időszerűbbé vált. A biológiai megközelítés szerint a szervek kialakulása, az organogenezis, az örökítő anyag által pontos kronológiai sorrendben meghatározott folyamat. A kialakult szervek működése ezt követően indul el. Hibás struktúra esetén kóros működés alakul ki. Valójában azonban a szervek kialakulása a működéssel folyamatos kölcsönhatásban jön létre, ami a kérdést, hogy vajon az anyagban kódolt információk alapján alakuló forma, vagy a számára „megálmodott” funkció volt-e az elsődleges, okafogyottá teszi (Liley, 1972). Az epigenetika kutatása pedig rávilágít, hogy a folyamat még összetettebb; a sejtek osztódása során magát a DNS szerkezetét is megváltoztathatják a környezet hatásai, beleértve az elsődleges, méhen belüli környezetet is (Lipton, 2005; Lipton és Baehrman, 2009).
Az intrauterin hatások új megvilágítása ugyanakkor azt is egyértelművé teszi, hogy számos kórkép, amit korábban a születés során átélt traumának tulajdonítottak, valójában korábbi, krónikus intrauterin folyamatok eredménye. A születés – és elsősorban a hüvelyi születés kitolási szaka – körüli fizikális és pszichés traumák jelentőségét sokáig igencsak túlbecsülték, holott az akuttal szemben a krónikus distressz morbiditása lényegesen nagyobb. A szülés és születés kockázatainak démonizálása a mai napig alig áthatolható falat emelt a méhen belüli tartós stressz, és az ezzel kapcsolatos egyéni és szakmai felelősség feltárása elé.
Egy új emberi élet létrejöttében a gyermekvállaló pár közötti viszony bizonyos jellemzői, a szex, a fogamzás, az embrionális és magzati élet, a születés és a korai kötődés kialakulása egységes kontinuum, amit csakis ekként vizsgálva kaphatunk válaszokat azokra a kérdéseinkre, amik a mindennapjainkban testi, lelki és tudati állapotunkat meghatározzák. Ezek a kérdések különös fontosságúak, mert sokan betegségekkel, konfliktusokkal, magánnyal és kudarcokkal küzdve az életük végéig adósak maradnak a válaszokkal. Ez a kulcsa továbbá annak, hogy a szeretet és a boldogság, mint elsődleges életminőség ne csak a hit és az ezotéria, hanem a tudomány számára is vizsgálható kérdéssé váljon. A perinatális kutatás igazolta, hogy az élet minőségének meghatározó elemei a humán lét nagyon korai időszakában illeszkednek az egyénre jellemző egységgé.
A méhen belüli krónikus stressz számos testi és pszichés kórkép forrása. Innen eredezik az emberi erőszak is, függetlenül attól, hogy az egyén önmaga, vagy környezete ellen fordítja. Korai életkori gyökereit Chamberlain az egyének méhen belüli élményeinek tekintetében, DeMause pedig az újszülöttekkel és gyermekekkel való bánásmód társadalmi és történelmi összefüggéseiben tárta fel (Chamberlain 1995, DeMause 1974).
McGill az 1950-es évektől kezdve dokumentálta, hogy szociális izolációban felnőtt állatkölyköknél nem csak súlyos depresszió, antiszociális és agresszív, illetve autisztikus viselkedés alakul ki, hanem a központi idegrendszer kóros strukturális fejlődése és működése is igazolható. James W. Prescott az 1960-as évek végétől évtizedeken át közölt kutatásaiban feltárta a kisagy - limbikus rendszer - frontális lebeny komplex működését, amelyben a kisagynak kulcsszerepe van az érző-limbikus – emocionális – agyi aktivitásban. Az anyai-szociális elhanyagolás során létrejövő szomatoszenzoros érzelmi depriváció (SAD) kialakulásában három kulcstényezőt azonosított, amik meghatározzák az anya-újszülött korai érzelmi kötődésének neuropszichológiáját: a test passzív mozgásával kiváltott ingerlést, amely az egyensúlyozó szerv és a kisagy összjátékát jelenti, a taktilis érzékelést, vagyis a testi érintést, illetve a szaglást. A szakmai és laikus többség által egyaránt fontosabbnak vélt halló- és látószerv ingereinek jelentős csökkenése ellenben nem vezet a SAD tünetegyüttesének kialakulásához (Prescott, 1975). Ezt a veleszületetten vak vagy süket újszülöttek egészséges neuropszichológiai fejlődése esetében láthatjuk, ha az említett inger triászban részesülnek (Bowyer and Gillies, 1972). Prescott teóriájának alapját az a kutatás jelentette, amely főemlősöknél igazolta, hogy a művi vesztibuláris-kisagyi ingerlés megelőzi a SAD kialakulását anyjuktól megfosztott, szociálisan izolált egyedeknél (Mason és Berkson, 1975). A szervezet ezen érzékszervi rendszerei és a szaglás a különböző érzelmi működések elsődleges fejlődésneurológiai alapját képezik. A vesztibuláris-kisagyi rendszer az alapvető bizalomét, a taktilis a ragaszkodásét, a szaglás az intimitásét. Bármelyik hiányát a másik kettő nem pótolja. Normális esetben e rendszerek gazdag stimulációja hozza létre és rögzíti véglegesen az egyénben a bizalom-ragaszkodás-intimitás együtteseként azt a neuropszichológiai formátumot - gestalt - amit szeretet képességeként definiálunk. Mindez jóval azelőtt történik, hogy az egyén bármit is képes lenne értelmezni abból, amit hall, vagy lát. Az erőszakos magatartás (szexuális erőszak is) elsődleges oka a tartós méhen belüli stressz, és az anyai elhanyagolás miatt sérült formátumnak a tudatos agyterületekbe – frontális lebeny - való integrációja. Erőszakos és autisztikus egyének központi idegrendszerben kóros elektromos (kisagyi subcortikális kisülések) és neurotranszmitter aktivitás (csökkent szerotonin szint) mérhető (Prescott, 1996).
A pre- és perinatális időszak történései meghatározzák az egyén érzelmi kapacitását, gondolkodását, a környezetéhez való viszonyát, számos betegségét és kóros működését, egyszóval az élete minőséget. Az élet kezdeti és korai szakaszának új szemléletű megértése jelentős felelősséget ró az ezt érintő szakmai tevékenységekre és a gyermeket vállalókra egyaránt.
Pre- és perinatális társaságok
A pre- és perinatális pszichológia önálló, multidiszciplináris tudományterület. Holisztikus szemléletű, és szakterületeket összekötő. A korai életszakasz pszichológiai és pszicho-fiziológiai hatásait vizsgálja. Integrált tudományterületek a neurobiológia, az endokrinológia, a szülészet és neonatológia, a pszichopatológia, az antropológia és a szociál-pszichológia. Érdeklődési köre a magzati élmények és készségek (kompetencia), az anyai és magzati stressz hatásai, az anya-magzati kommunikáció, a korai kötődés, mindezek tudati (kognitív) és érzelmi (affektív) zavarai, és a kezelés lehetőségei.
1971-ben Bécsben Gustav Hans Graber megalapította az első perinatális tudományos társaságot, Internationale Studiengemeinschaft für Pränatale Psychologie (ISPP) néven. 2010 óta hivatalos angol neve International Society of Prenatal and Perinatal Psychology and Medicine (ISPPM). Észak-Amerikában tíz évvel később 1983-ban Thomas R. Verny létrehozta a Pre- and Perinatal Psychology Association of North America (APPPAH) szervezetét. A két társaság közel azonos szemlélettel, egymástól függetlenül működik.
David Chamberlain aktív szervezője volt a perinatális pszichológia első, majd második nemzetközi kongresszusának Torontóban 1983-ban, illetve San Diegoban 1985-ben. 2009-ig további 11 nemzetközi kongresszus került megrendezésre. Ezek kezdettől fogva a perinatális kutatás elsődleges szakmai fórumaként szolgálnak. 1991-1999-ig Chamberlain az APPPAH elnöke volt. A Journal of Prenatal and Perinatal Psychology and Health szerkesztésével, az APPPAH internetes oldalának létrehozásával és populáris könyveivel kulcsszerepet vállalt a kutatási eredmények széles körben való elterjesztésében (Chamberlain, 1990).
A közvélemény prenatális időszakra iránti élénk érdeklődését Thomas R. Verny „A magzat titokzatos élete” című populáris könyve keltette fel (Verny, 1981). Az erőszakmentes születés klasszikus leírása Frederick Leboyertől származik (Leboyer, 1975). 2004-ben Wendy Anne McCarty, aki a pre- és perinatális graduális képzésnek évtizeden át otthont adó kaliforniai Santa Barbara Graduate Institute alapító tagja, 30 év klinikai vizsgálatait összefoglaló munkájában vázolta a korai fejlődés modelljét (McCarty, 2004).
Németországban Ludwig Janus könyvei tették közismertté a perinatális tudomány eredményeit (Janus, 1991, 1994). Janus vezetése alatt az Internazionalen Studiengemeinschaft für Pränatale und Perinatale Psychologie und Medizin (ISPPM) számos nemzetközi tudományos ülést szervezett. A tudományos közlemények a Peter G. Fedor-Freybergh és Ludwig Janus által gondozott International Journal of Prenatal and Perinatal Psychologie and Medicine-ben jelennek meg 1989 óta.
A perinatális életidővel foglalkozó tudományos társaságok, mint a francia OMAEP, Organisation Mondiale des Associations pour l’Education, a görög Prebirth Psychology Center ’Cosmoanelixis’, az olasz ANEP, Associazione Nazionale per l’Educazione Prenatale, stb. Európa több országában jelentős ismeretterjesztő munkát látnak el és a kutatással, terápiával foglalkozó szakembereket fogják össze.
Magyarországon Hidas György és Raffai Jenő 1996-ban alapította meg a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaságot (MPPPOT) amely tucatnyi nemzeti és egy világkongresszust rendezett. Kettejükhöz kötődik az anya-magzati kapcsolatanalízis módszerének kidolgozása is (Raffai, 1999; Raffai és mts, 2007).
www.mpppot.hu
2007-ben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán (ELTE PPK) posztgraduális Perinatális Szaktanácsadó képzés indult, ami azóta is folyamatos.
Irodalom
Boadella, D. (1990): Somatic psychoterapy: Its roots and traditions. A personal perspective. Energy and Character, 21 (1).
Bowyer, L. R., Gillies, J. (1972): The social and emocional adjustment of deaf and partially deaf children. Br. J. of Educat Psychol. Research Notes. 42. 305-308.
Campbell, J. (1968). The hero with a thousand faces. New York: Princeton.
Chamberlain, D. B. (1987): The cognitive newborn: A scientific update. Br J Psychoth, 4, 1, 30-71.
Chamberlain, D. B. (1990): Babies Remember Birth. New York, Ballantine Books.
Chamberlain, D. B. (1992): Is there intelligence before birth? Pre- and Perinatal Psychology Journal, 9, 1, 9-31.
Chamberlain, D. B. (1994): The sentient prenate: What every parent should know. Pre and Prenatal Psychology Journal, 8(3), 9-31.
Chamberlain D. B. (1995): What babies are teaching us about violence. Pre- and Perinatal Psychology Journal, 10, 2, 57-74.
Cheek, D. B. (1974): Sequential Head and Shoulder Movements Appearing with Age-Regression in Hypnosis to birth. The American Journal of Clinical Hypnosis, 16, 4, 261-265.
Cheek D. B. (1994): Mind-Body Therapy: Methods of Ideodynamic Healing in Hypnosis. W. W. Norton and Co.
DeCasper, A., Spence M. (1982): Prenatal maternal speech influences human newborn’s auditory preferences. Infant Behavior and Development, 9, 133-150.
DeCasper, A., Lecanuet, J-P., Busnel, M-C., Granier-Deferre, C., Mangeais, R. (1994): Fetal reactions to recurrent maternal speech. Infant Behaviour and Development, 17, 2, 159-164.
DeMause, L. (1974): The history of childhood. The Psychohistory Press. New York.
DeMause, L. (1998): The history of child abuse. The Journal of Psychohistory, 25, 3.
Emerson, W. (1997): Birth Trauma: The Psychological Effects of Obstetricial Interventions. Petaluma, California, Emerson Training Seminars.
Emerson, W. (1999): Shock: A Universal Malady. Petaluma, California, Emerson Training Seminars.
Fedor-Freybergh, P.; Vogel, V. (1988): Eds., Prenatal and Perinatal Psychology and Medicine: Encounter with the Unborn. Carnforth, The Parthenon Publishing Group.
Feldmár, A. (1997): A tudatállapotok szivárványa. ISBN 963-04-8872-8
Ferenczi, S. (1938/1989): Thalassa, a theory of genitality. London, Maresfield Library.
Ferenczi, S. (1964): Entwicklungsstufen des Wirklichkeitsinnes. In: Bausteine der Psychoanalyse, Bd. I. Huber, Bern, 68.
Fodor, N. (1949): The Search for the Beloved: A Cinical Investigation of the Trauma of Birth and Prenatal Condition. New Hide Park, N.Y., University Books.
Freud, S. (1900/1965): The interpretation of dreams. New York. Avon.
Freud, S. (1986): Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, Gondolat.
Grof, S. (1975): Realms of the Human Unconscious: Observations from LSD Research. New York, Viking Press.
Grof, S. (1985): Beyond the Brain: Birth, Death and Transcendence in Psychotherapy. Albany, State University of New York.
Grof, S. (1988): Topographie deß Unbewußten. LSD im Dienst der tiefenpsychologischen Forschung. Klett-Cotta, Stuttgart, 4, 117-175.
Hollós, I. (1924): Die Psychoneurose eines Frühgeborenen. Internationale Zeitschrift für ärztliche Psychoanalyse 423-433
Janov A (1970): The Primal Scream: Primal Therapy – The Cure of Neurosis. New York, G P Putnam’s Sons
Janus, L. (1991): Wie die Seele entsteht: unser psychisches Leben vor und nach der Geburt. Hamburg, Hoffmann und Campe.
Janus, L. (1994): Pränatale Psychologie und Psychotherapie. Heidelberg, Mattes.
Kafkalides A. (1991): Die LSD Sitzungsprotokolle von Athanassios Kafkalides. In: Janus L: Die frühe Ich-Entwicklung im Spiegel der LSD-Psychotherapie von Athanassios Kafkalides. In: Zeitschrift für Individualpsychologie, 16, 111-124.
Klaus, M. H., Klaus, P. (1985): The amazing newborn. Reading, MA: Addison-Wesley.
Laing, R. D., Phillipson, H., Lee, A. R. (1966): Interpersonal Perception: A Theory and a Method of Research. London, Tavistock
Lake, F. (2009): http://primal-page.com/lake.htm
Lake, F. (1981) Tight corners in pastoral counselling. London, D.L.T.
Leader, L. R., Baillie, P., Martin, B., Vermeulen, E. (1982): The assesment and significance of habituation to a repeated stimulus by the human fetus. Early Human Development, 7, 211-219.
Leboyer, F. (1975): Birth without violence. ISBN 0-89281-983-9
Leuner, H. (1969): Guided Affective Imagery (GAI). A Method of Intensive Psychoterapy. Am J Psyhoth, 23, 1, 4-22
Liley, A. (1972): The foetus as a personality. Australian and New Zealand Journal of Psychiatry 6, 135-178.
Lipton, B. (2005): The biology of belief. US: Hay House, Inc.
Lipton, B., Baehrman, S. (2009): Spontaneous evolution. US: Hay House, Inc.
Mason, W. A., Berkson, G. (1975): Effects of maternal mobility on the development of rocking and other Behaviors in Rhesus Monkeys: A study with Arteficial mothers. Developmental Psychobiology, 8, 197-221.
McCarty W (2004): Welcoming Consciousness: Supporting Babies Wholeness from the Beginning of Life – AnIntegrated Model of Early Development. Santa Barbara, CA
Mott, F. J. (1960): Mythology of the Prenatal Life. London, Integration Publishing Co.
Orr L., Ray S. (1977): Rebirthing in the New Age. Celestial Arts, Millbrae
Pieper, P. (1925): Sinnesempfindungen des Kindes vor seiner Geburt. Monatschrift für Kinderheilkunde. 29. 237-241.
Piontelli, A. (1987): Infant Observation from before Birth. International Journal Psycho-Analysis, 68, 457-460.
Prescott, J. W. (1975): Body pleasure and the origins of violence. The Futurist. Bethesda MD.
Prescott, J. W. (1990): Affectional bonding for the prevention of violent behaviors: Neuro-biological, psychological and religious/spiritual determinations. In: Violent Behavior Vol. I.: Assesment and Intervention. (L.J. Hertzberg, et al., Eds.). PMA Publ. NY. 110-142.
Prescott, J.W. (1996): The origins of human love and violence. Pre- and Perinatal Psychology Journal. 10 (3) 143-188.
Raffai, J. (1999): Anya-magzat kapcsolatanalízis: egy különleges kapcsolati kultúra. Pszichoterápia, 8
Raffai, J., Hidas, Gy., Vollner, J. (2007): Lelki köldökzsinór. Budapest, Helikon.
Rank, O. (1929). The trauma of birth. London: Courier Dover Publications.
Reich, W. (1949). Character analysis. New York: Orgone Institute Press.
Share, L. (1994): If Someone Speaks, It Gets Lighter: Dreams and the Reconstruction of Infants Trauma. Hillsdale, N J, The Analytic Press.
Van de Carr, R., Lehrer, M. (1992): The prenatal classroom: A parent’s guide for teaching your baby in the womb. Atlanta, Humanics Learning.
Verny, T. R., Kelley, J. (1981): The Secret Life of the Unborn Child. New York, Summit Books.
Verny, T. R. (1987): Ed., Pre- and Perinatal Psychoanthropology: An Introduction. New York, Human Sciences Press.
Winnicott, D. W. (1958): Birth Memories, Birth Trauma, and Anxiety. in his Collected Papers: Through Pediatrics to Psycho-Analysis. New York: Basic Books.
Winnicott, D. W. (1988): Human Nature. London, Free Association Books.
Comments